Termékeink

Vehrdesign márkanév alatt, új női divattáska kollekciót kínálunk.

Vehrdesign táskák

Tímár

Az állati nyersbőr kikészítése a legősibb mesterségek egyike. Ahhoz, hogy a bőr rugalmas maradjon, ne váljon törékennyé, ne enyvesedjen vissza nyersbőrré, a különféle célokra különböző módszerekkel kellett kikészíteni. Régi cserzési mód az egyes fák, cserjék leveléből, kérgéből nyert csersav és a timsóásvány felhasználása. A bőr kikészítésére utaló legrégebbi magyar szavunk, a tímár (1240) éppen erre a timsós cserzésre utal. Jelentése: bőr- és lábbeli készítő.

Szűcs

Honfoglalás előtti szűcs szavunk bolgár-török eredetű és jelentése „varrni” volt. Viszonylag korán elnyerte a mai jelentését: a ruházkodásra alkalmas szőrös bőr – nemes prém és juhbőr – kikészítésével és feldolgozásával foglalkozó mesterséget jelöli.

A szűcsmesterség „egész mesterség”, a nyersanyag kikészítésétől a késztermék kiszabásáig, megvarrásáig minden egy műhelyben, egy mester keze alatt történik. Nemcsak a nép számára dolgoztak a szűcsök, hanem az úri osztály, a nemesség, a városi polgárság részére is. Varrásra a szűcsök háromélű tűt használtak, munka közben újra meg újra élesre fenték a tűt. A hímzést sűrűn ölteni csak erős juhbőrön lehet. Amikor a 18–19. századi gyapjúkonjunktúra idején a posztógyártás előretörésével a régi juhfajtákat, elsősorban a rackajuhot felváltotta a selymes gyapjú merinói juh, a hímzett szűcsmunka napjai meg voltak számlálva. A birka vékony bőre ugyanis kiszakadna a hímzés öltései alatt.

A népi szűcsmesterség az I. világháború után majdnem teljesen eltűnt, csupán néhány mestere dolgozik, akik a ma is hordott díszítés nélküli barnára festett bőrmellényeket és derékba szabott ködmönöket készítik.

Szíjgyártó, nyerges

A szíjgyártók és nyergesmesterek a legősibb magyar iparosok közé tartoznak. Híresek voltak már honfoglaló őseink között is. Honfoglalás kori sírleleteink olyan jellegzetesek, hogy azok csak hazai, magyar mesterek művei lehettek.

A mesterség fő tevékenysége a lószerszám és nyeregkészítés, de régebben a szíjgyártók készítettek tarisznyákat, öveket is. A korbácsok, ostorok, nadrág- és bocskorszíjak a mesterek vásári forgalmának jelentős részét adták, és nem utolsósorban a sokféle magyar katonai felszerelés is (szablya-, puska-, lódingszíjak stb.).

A szíjgyártók egyúttal nyergesmesterek is voltak, bár külön is foglalkoztak – főképp az Alföldön – ezzel a régi szép mesterséggel. A 20. század elejének árjegyzékei jól mutatják, milyen nagy kultusza volt a lónak és kocsinak a századfordulón. A díszes úri, parádés munkák voltak gyakoriak. Sok gondot fordítottak a sallangos, rózsás, pillangós díszítésekre, a finom, apró varrásokkal kidolgozott mutatós bőrökre.

A szíjgyártók egyúttal nyergesmesterek is voltak, bár külön is foglalkoztak – főképp az Alföldön – ezzel a régi szép mesterséggel. A 20. század elejének árjegyzékei jól mutatják, milyen nagy kultusza volt a lónak és kocsinak a századfordulón. A díszes úri, parádés munkák voltak gyakoriak. Sok gondot fordítottak a sallangos, rózsás, pillangós díszítésekre, a finom, apró varrásokkal kidolgozott mutatós bőrökre.

Ezek mellett a mesterek munkájának nagy részét már a különböző javítások, varrások, toldások, foltozások jelentették, ami a fokozatos drágulás jele.

A ló ma már a közlekedésből és a mezőgazdaságból egyaránt kiszorult, így csak a lovassport tart igényt a mesterek eredeti munkájára.

A fogatversenyeken a lószerszámok küllemét is pontozzák, így a mai napig készítenek szíjakból kötött sallangokkal, fonatokkal, szironyozással díszített parádés vagy „díszmagyar” hámokat. A mesterség az ötvenes évektől teljesen átalakult, hiszen a lószerszámok készítése csak keveseknek nyújthatott megélhetést.

Remélhetőleg a lovassportok sokáig életben tartják e kihalófélben lévő mesterség fő tevékenységét is.

Bőrdíszműves

A 19. században több szakma egyesítéséből jött létre ez az új iparág. Keletkezésének fő oka az új tárgyféleségek (pénztárca, irattartó, neszesszer, tolltartó, szemüvegtok, mappa, női és férfi táska, válltáska, erszény, bugyelláris, derékszíj, levéltárca, brifkó, cigaretta tartó, hátizsák, stb.) kialakulása volt, napjainkban nem utolsósorban a női divattáskák, testhámok, extra nyakörvek, vadász eszközök és felszerelések, speciális táskák, retikülök, telefontokok divatja.

Ma már ebben a szakmában a jellemző nyersanyag nem a bőr, hanem a műbőr. Ahhoz, hogy az öltözködést kiegészítő tárgyak sűrűn változó divatját kövesse, a bőr túlságosan drága nyersanyag, így főleg olyan stílusú tárgyak készítésére használják, melyek funkciójuknál, formájuknál fogva maradandóak.

Bőrműves

A 20. század végén létrejött szakmai megnevezés olyan elsősorban kézműves hagyományok mentén dolgozó egyéni alkotókat jelöl, akik a tervezéstől a kivitelezésig minden munkafolyamatot önállóan, egyedi megfogalmazásban végeznek. Feladatuknak tekintik az évszázadok alatt felhalmozódott óriási szakmai tudásanyagnak a megőrzését és továbbadását az utánuk jövő nemzedékeknek valamint a hagyományok megismertetését korunk rohanó emberével.

Céljuk nem a tömegtermelés, hanem hogy a megrendelő a személyének szóló, egyedi, míves alkotást kapjon a kezébe. Ezért nélkülözhetetlen munkájuknál a biztos szabadkézi rajzi tudás, a rendkívül lényeges anyagismeret, a megfelelő szakmai tapasztalat, technikai tudás, ezenkívül elkél még némi néprajzi, művészettörténeti, divattörténeti rálátás, valamint nem árt, ha jó adag szakmai alázattal és önkritikával is rendelkeznek.

Felhasznált irodalom:
  • Antalné Szathmáry Ilona. Textilmunkák, bőrmunkák, Műszaki Könyvkiadó, 1982.
  • Csávás Imre:Bőrruhakészítő szakmai ismeret, 1985.
  • Csiba Éva Bőrművesség műhelytitkok, Corvina Kiadó, 1975.
  • Domanovszky Sándor: Magyar művelődéstörténet, Magyar Történelmi Társulat
  • Kőrösi Józsefné Szűcs szakmai ismeret, Műszaki könyvkiadó, 1969 Extravagáns textilbőrök
  • Lukovszky Ilona: Bőrmívesség, Múzsák Kiadó, 1994.
  • Magyar föld, magyar faj, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda
  • Ráth György: Az iparművészet könyve, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat, 1912.